Köz3

EMBERI JOGOK ALULNÉZETBŐL

Deák Dániel 2018. december 8-án a SZOCSOMA-gálán, az emberi jogok világnapja alkalmából elmondott beszédének írott, szerkesztett változata

2018. december 13. - Deak Daniel

„Soha nem felejthetjük el, hogy hogy minden, amit Hitler tett Németországban, ‚törvényes‘ volt, és minden, amit a magyar szabadságharcosok tettek Magyarországon, ‚törvénytelen’ volt.  ‚Illegális‘ volt segítséget és vigaszt nyújtani egy zsidónak Hitler Németországában.  Bizonyos vagyok azonban abban, hogy ha Németországban éltem volna abban az időben, segítséget és vigaszt nyújtottam volna zsidó testvéreimnek még akkor is, ha illegális volt“.

(Martin Luther King, “Letter from Birmingham jail”,  August 1963, in: “The Negro is your brother”, The Atlantic, Volume 212, No. 2; pages 78 - 88, p. 4)

 

A szabadság- és szolidaritáshiányos Magyarországon jó okunk van az emberi jogokkal, pontosabban azok megsértésével foglalkozni.  Az alábbi írás az emberi jogok kérdésére a legszegényebbek, a megalázottaknak és kitaszítottak életkilátásai felől tekint.  A cigánysoron lakók, de általában a mélyszegénységben élők világában napi feladat a túlélés.  Szembeszökőek ennek az emberhez igazán méltatlan életmódnak a jelei.  Kevésbé tűnik azonban fel a nincsteleneket még súlyosabban érintő probléma: az, hogy meg vannak fosztva a tisztességes élethez való jogtól.

 

A szürke valóságban nem létezik tisztes szegénység, csak durva életfeltételek, amelyek szabályszegésre kényszerítik a nélkülöző és kitaszított embereket.  Értelmetlen velük kapcsolatban jogokról és felelősségről vagy törvényekről abban az értelemben értekezni, ahogy ezt megtehetjük az élettől több lehetőséget kapott polgártársainkkal kapcsolatban.  Akiket a napi túlélés feladata köt le, nem is értik, mit jelent az, hogy nekik jogaik lennének.

 

Hajlamosak vagyunk emberi jogokról azokkal összefüggésben beszélni, akiknek vannak emberi jogaik.  De mi történjék azokkal, akik a teljes jogfosztottság állapotában vannak?  Ők nemcsak azért vannak életveszélyben, mert a túlélésük forog kockán, hanem azért is, mert meg vannak fosztva a szabálykövetés lehetőségétől, és ki vannak ezáltal rekesztve a törvénytisztelők világból.

 

Amellett kívánunk érvelni, hogy nem létezik a megaláztatásnak nagyobb mélysége, mint az, hogy a nincstelenek az önbecsülés lehetőségétől is meg vannak fosztva.  Ahhoz, hogy a jogfosztottság mélyebb értelmét kutassunk, a jogok gyakorlásának kilátásain túl kell látnunk.  Rá kell kérdeznünk arra, hogy mit jelent a szabadsághiány, az ember méltóságában való megsértése, és miként foghatjuk fel ezzel összefüggésben igazságkeresés, hit és cselekvés viszonyát.

 

1. Válság-jelenségek

 

A globalizmus felerősítette és feltűnővé tette az egyenlőtlenségeket.  Megtört a szolidaritás azon polgárok között, akik azt látták, hogy éppen a leggazdagabbak húzzák ki magukat különféle praktikákkal a közteherviselés alól.  Bizalmi válságba kerültek a jóléti államot fenntartó közintézmények.  Azt mondják maguknak a polgárok: miért fizessem én meg rendesen az engem illető adókat és járulékokat, ha a gazdagok homályos külföldi helyekre menekítik vagyonukat, és így teszik átláthatatlanná gazdasági tevékenységüket?

 

A hamis híreknek az emberek manipulálására, az emberi kapcsolatok célzatos eltorzítására irányuló terjesztése (fake news) csak fokozza a valós helyzet megértésének, a problémák hiteles magyarázatának nehézségeit.  A polgári demokrácia áldásait élvező társadalmak regrediálnak: visszaesnek a hamis szolidaritás világába, egy olyan közegben működve, amelyben az adott közösség identitása csak mások rovására teremthető meg.  Ezek után meg lehet ítélni embereket azon az alapon, hogy adott társadalmi csoporthoz tartoznak, miközben elfedődnek a minden emberben rejlő személyes értékek.  Ujjal lehet mutatni az idegenre mint ellenségre (hostis), arra, aki nem olyan mint mi.

 

A kirívó egyenlőtlenséget megszenvedve a polgárok elbizonytalanodnak.  A jogvédelem bástyái megrendülnek, az emberi jogi narratíva is válságba kerül.  A polgárok biztonságérzete felértékelődik, és ennek következtében jogokat és közjavakat is hajlamosak vagyunk csak annak odaítélni, aki sebezhető, sőt, aki rászorult, miközben elhalványul az emberi jogok egyetemességének tudata.  Mára már mintha elfelejtődött volna, hogy a nemzetközi jogi dokumentumok szerint minden ember születésénél fogva a másikkal egyenlő.

 

Két példa is megemlíthető, az emberi jogi apályt illusztrálandó: vannak pl. olyan tehetséges, roma származású közéleti emberek, akiknek fontos az általuk elérhető romák gyámolítása, de nem törődnek az emberi jogaikkal, nem törekednek arra, hogy egyetemes emberi méltóságukban megerősítsék a romákat.  Úgy gondolják, elegendő a javakkal való ellátás biztosítása, akár azon az áron is, hogy a megsegítettek méltóságukban csorbát szenvednek.  Másik példa: vannak olyan zsidó közösségek, amelyek nem a minden embert megillető méltóság védelme érdekében lépnek fel az antiszemitizmus ellen, hanem a kérdéses zsidó közösséget akarják megvédeni, adott esetben akár annak ellenére is, hogy e közösségnek magának is áldozatul eshetnek más, nem zsidó közösségek (pl. az elnyomott palesztinok).  Ha azonban egy egyébként veszélyeztetett közösség csak magával törődik, akkor önmagát is veszélybe sodorja – tanítja a rabbi (Radnóti Zoltán).

 

2. Nélkülözés, igazság- és szabadsághiány

 

A tömeges szegénység a mai magyar társadalom kiáltó problémája, amit a társadalomnak nem sikerül kezelnie, a regnáló hatalom talán nem is nagyon akarja.  Az emberi jogok másként merülnek fel, ha nem a szokásos polgári életben lehet választanunk jó és rossz között, hanem a tét a túlélés.  Ha pl. cigánysoron tengődő embereknek a legális közmunka és az ennél többet ígérő, ám kockázatos alkalmi munka között kell választaniuk, először is mérlegelniük kell: kockáztassanak-e.  Másodszor, ha a kockáztatás mellett döntenek, akkor az a kérdés merül fel, hogy becsületes embernek vállalható-e a fekete munka.

 

Bármennyire szorító is a nyomor, a kényszerhelyzet sem mentesít az erkölcsi felelősség alól.  Tragikus, hogy a mélyszegénységben élő, szegregált közösség tagja számára csak az ilyen vagy olyan etikai vétség elkövetésének lehetősége marad.  Sőt, számot kell vetnünk akár azzal is, hogy a nélkülöző és kitaszított közösségekben az emberi kapcsolatok óhatatlanul kriminalizálódnak.  Súlyosan megrontja a nélkülöző falvak népét a többnyire közülük kikerülő uzsorás és az ún. vállalkozók, akik mindenféle csalásba keverednek és kevernek nekik kiszolgáltatott embereket.  Mindezért a nagyobb felelősség a többségi társadalmat terheli, amelynek tagjai beletörődnek abba, hogy a szegénység létezik és újratermelődik.

 

A depriváltság – a tisztes polgári élet folytatásához szükséges alapvető eszközöktől való megfosztottság (munkanélküliség, leromlott egészség, vízhiány stb.) – további következménye az etikus választás lehetőségének kizárása, ennek folytán pedig a jellem megromlása.  Aki hazugságban él, az nem lehet szabad.  Az erkölcsi romlás még súlyosabb következmény, mint az anyagi nélkülözés.  A legalapvetőbb emberi jog az önbecsüléshez való jog.  Aki ettől meg van fosztva, az van emberi méltóságában a legnagyobb mértékben megsértve.

 

Az igazság csak akkor tehet szabaddá, ha nem csupán a lelki békémet találom meg, hanem a társadalmi környezetemmel is képes vagyok harmonikus kapcsolatot kiépíteni.  Az igazság gyökerét ugyan tarthatjuk szellemi természetűnek, de annak felismeréséhez csak a társas kapcsolatokon keresztül vezethet út.  A társadalmi kiszorítottság eleve elrekeszti az igazsághoz mint spirituális valósághoz vezető utat.

 

Nem juthatunk el az igazsághoz, ha eltűrjük azt, hogy körülöttünk fennmaradjon a nyomor és szenvedés.  A karitász hamis, ha szemet hunyunk a kizsákmányolást újratermelő bajok és igazságtalanságok felett.  Mire jó a törvény, ha nem a támasz és vigasz eszköze?  Semmit nem ér az állami jog, ha összeütközésbe kerülhet az emberséggel és a szabadsággal.

 

3. Eszköztelenség és pártosság

 

Aki eléggé szerencsés és érdemes az életében ahhoz, hogy közel jusson a lelki egyensúlyhoz és harmóniához, az a szegénység olyan sajátos állapotába kerül, amely csak spirituálisan – szellemi és lelki értelemben – fogható fel.  A szegénység spirituális értelemben lényegében nem más, mint eszköztelenség, aki pedig megszabadul az eszközökkel való bajlódás kényszerétől, közelebb jut az üdvösséghez.  Hamis biztonság a gazdag emberé: „«… Én lelkem!  Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!» … «Esztelen!  Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet …»“ (Lukács, 12. rész, 19 – 20.).

 

Az Örökkévaló megközelítése akkor lehetséges, ha magunkat lecsupaszítva, az egyéni  vágyak és törekvések helyett a lényegre összpontosítunk: a Magasságbelivel való személyes kapcsolat kiépítésére, ami gyermeki egyszerűséget feltételez.  A radikális eszköztelenség követelése ugyanakkor átcsap egy másik radikalizmusba: a szerzés kultúrájának (a pleonexiának) a kérlelhetetlen bírálatába.  Lelki harmónia nem érhető el az elnyomottak iránti szolidaritás gyakorlása nélkül.

 

Az egyes ember képességeit meghaladó hatalom az igazságosság emberi felfogását nem teszi érvénytelenné, de annak felülírásához vezet.  A rejtőzködő, mégis jelenvaló Isten a szeretetét nem egyenlő mértékben méri, hanem annak megfelelően, hogy ki mennyire szorul arra rá.  A szükségben szenvedők előnyt élveznek.

 

Polgári társadalomban tiszteletben kell tartani a semleges állam alkotmányos értékét, emellett azonban nem elkerülhető a pozitív diszkrimináció sem.  Demokratikus viszonyok között is hirdethető pártosság, ami azonban nem azonos az annak megfelelő megkülönböztetéssel, hogy valakik milyen társadalmi vagy etnikai csoportba születtek bele.  Ez utóbbi ugyanis nem a jó iránti elköteleződés gyümölcse, hanem ellenkezőleg: megbélyegzés, ami pedig óhatatlanul békétlenséghez vezet.

 

4. Befogadás

 

Magyarországon különösen sokan fogadják félelemmel és előítéletekkel a menedékkérőket, és általában az idegeneket, amivel szemben azonban lehetséges alternatívát állítani.  Felrajzolható egy másik út, amely úgy alakítható ki, hogy hangsúlyozzuk: zárt helyett nyitott társadalom, statikus helyett dinamikus lelki beállítottság megteremtésére kell törekedni.  Ez utóbbi útjelzői lehetnek: érzelmek felkeltése, engedni a jobbításra irányuló vonzalmaknak, a jó minták követése és utánzás, beleérző képesség és találékonyság gyakorlása, érzékenyítés, megértés és empátia felkeltése, rokonszenv kinyilvánítása, a spiritualitás felé fordulás elősegítése.  E megnyilvánulások arra lehetnek jók, hogy törekedjünk az önkép és -érdek meghaladására.

 

A sikeres befogadás és integráció nem lehet csupán pragmatizmus és racionalitás kérdése.  Csak egy érzelmekre és értelemre alapozott komplex folyamat lehet az, amelyben esély kínálkozik arra, hogy ki lehessen lépni az uralkodó szokásokhoz való pragmatikus, érzelmekre vak igazodás kényszerzubbonyából.  Engedni kell vonzásoknak és választásoknak, és fantázia szükséges ahhoz, hogy utánozni lehessen azt az önzetlenséget, amivel találkozunk, és hagyjuk, hogy hasson ránk.

 

Ahhoz, hogy valóban eljussunk vonzásokhoz és választásokhoz, először is szükséges, hogy merjünk felháborodni, ha igazságtalansággal találkozunk, ha azt tapasztaljuk, hogy embereket megsértenek és megaláznak.  Első lépés levetni a közömbösség burkát, a többi pedig már megy magától.  A felháborodás indulata nélkül nem indul be a rokonszenvképzés folyamata.  Az érzelmek elfojtása az igazság elvetésével is együtt jár, és akkor reménytelen bármiféle párbeszéd kezdeményezése.

 

A felháborodás ugyan elősegíti a mozgósítást, de önmagában nem vezet jó gyakorlatokhoz.  Az indulat nem jó tanácsadó, és a lelki felbuzdulás is még csupán negativitás.  A polgárok akár Izaurának, a szappanopera-hősnek is gyűjthetnek, de a felbuzdulás mégis ráirányíthatja a figyelmet a valódi bajokra.

 

5. Igazságkeresés

 

A humánus megközelítés univerzalista.  Lényege az, hogy az emberi jogok egyetemesek, a lelkiismereti szabadság gyakorlásának jogától senkit nem lehet megfosztani, és az emberi méltóság annak is kijár, aki tévelyeg az igazságra jutásban.  Nem az igazság intézményesíthető, hanem az igazságkeresés.

 

Ha a szabadsághoz való jog mélyen az ember természetében gyökerezik, és nem függ attól, hogy az egyén aktuális helyzetében hibázott- vagy vétkezett-e, akkor az emberi méltóság feltétlen tiszteletét és a másság elfogadásának követelményét alapozzuk meg:  „ … A vallásszabadsághoz való jog alapja … nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete.  Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja.“ (A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról; Róma, 1965. december 7-én, 2. bekezdés).

 

Az emberi méltóság az emberi jogok anyagi alapja.  Így pl. a minimális jövedelemhez való jog, és ezáltal a társas élet alakításában való részvétel joga, vagy a menedékkérők védelemhez való joga a kiutasítással szemben az emberi méltóság feltétlen védelméből fakad, amit nem kell kiérdemelni, és nem lehet alku vagy érdekek mérlegelésének a tárgya.  A moralitásból a jogba való átmenet a méltóság és személyi autonómia tiszteletétől az elismerés iránti igényig terjed, a sérülékenyek iránt táplált morális aggodalom pedig az önmeghatározás iránti igénybe nő át.  A személy jogilag kifejezhető elismerése keletkezéstörténetében a méltóság olyan fogalmával függ össze, amelynek alkalmazása a hierarchikus helyzetekbe zárt szokásrend alól szabadít fel, és így válik a méltóság tisztelete erkölcsi megfontolásból joggá (Jürgen Habermas, ”The concept of human dignity and the realistic utopia of human rights“, J. Habermas, The crisis of the European Union; A response, Translated by C. Cronin, Polity Press, 2012, Cabridge, UK, pp. 85 – 86).

 

6. Hit és cselekvés

 

A racionális belátásból vagy a szabadságra született ember természetére való utalásból még nem lesz gyakorlati szabadság.  Különbséget kell tenni a hajlam és a tényleges cselekvés között.  A pszichológiailag értelmezett valóságban a kötelesség-alapú morál nem univerzális, mert a moralitás nem egyszerűen racionális megfontolások következménye.  Az életben sokféle érték van jelen a maga zárt szabályrendszerével, amelyek valamennyien a társadalmi kohézióra irányulnak, de amelyek közül a gyakorlatban sokszor választani kell az egyiket a másik rovására.

 

Az antik világban a görögök nem ismerték az alázat és az igazság összekapcsolását, a keresztény tanítás szerint azonban az alázat az igazság megismerésének magasabb rendű formája.  Ez azt jelenti, hogy az igazság kérdésében nem lehet állást foglalni kívülállóként, cselekvés nélkül.  A másik lény megismerése felkelti egyúttal a gyengédséget és engedünk a gondoskodás iránti hajlamnak.

 

Mindennapos tapasztalat pl. az, hogy ha intim környezetben kisgyermekkel találkozunk, magunkhoz öleljük.  Nem annyira arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit tudunk a gyermekről vagy ő rólunk, hanem önkéntelenül dolgozik bennünk a gondoskodás iránti felelősség.  Az alapvető probléma az ember számára nem a megismerés, hanem a világ rendjébe való beilleszkedés, amihez pedig megismerés szükséges.  Mivel azonban ez utóbbi tökéletlen, szükséges az élet akarása, a bennünket körülvevő természeti valóság belakása és átélése.

 

Ha az individualizáció motorjának szerepét betöltő értelmi megnyilvánulás a társadalom kialakult rendjét veszélyezteti, akkor ellensúlyra van szükség, ami Henri Bergson szerint természetes módon a közösségképzés hajtóerejeként működő ösztön lehet, ha azonban ez az ösztön maga is gátolt, akkor ösztönpótlékra van szükség, ami pedig a misztikum képződésének a forrása (The two sources of morality and religion (Les deux sources de la morale et de la religion), transl. by R. Ashley Audra, C. Brereton, W. H. Carter, University of Notre Dame Press, Notre Dame, IN, 1977, p. 120).  Ha az értelem elfedi a társadalmi kohéziót közvetítő üzeneteket, akkor a képzelet hívódik elő.  A misztikum az értelem által hajtott törekvések határvidékén, annak peremén jelennek meg.

 

Vannak helyzetek, amikor az ösztön vagy az ösztönpótlék (misztikum) már nem hatásos a társadalmi kapcsolatok normális újratermelésének folyamatában, ezért valamiféle megvilágosodás segít.  Ilyenkor jut jelentőséghez a hit, amiből azonban még nem adódik egyenes módon cselekvés.

 

Simon mágus Buber által felidézett története (Martin Buber, Two types of faith (Zwei Glaubensweisen), transl. by N. P. Goldhawk, Macmillan, New York, 1951, p. 19) – a hitében magabízó mágus leugrik a Capitoliumról Nero elé és nyakát töri – arra int bennünket, hogy jól kell érteni a Názáretit, amikor kijelenti, hogy minden lehetséges annak, aki hisz.  Más dolog a hit, és más dolog a cselekvésre való képesség.  Hittel önmagában nem lehet kiérdemelni az üdvösséget,vagyis a pszichológiai valóságban nincs közvetlen összefüggés valakinek a hite és a cselekvése való képessége között.

 

A hit mint belső bizonyosság törékenységét csak kiemeli az, hogy a Márk történetében szereplő beteg gyermek apja hitetlen, de kéri Jézust, hogy segítsen a hitetlenségén (Márk, 9. rész, 22 – 24.): „… « … ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.»  Jézus így szólt hozzá:  «’Ha valamit tehetsz’?  Minden lehetséges annak, aki hisz!»  A  gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta:  «Hiszek!  Segíts hitetlenségemen!»“).  Az a kijelentés, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, együtt olvasandó az ószövetségi bölcsességgel, ti. azzal, hogy az Örökkévalóval együtt – de csak vele! – bármiféle dolog lehetséges (Izaiás, 28. rész, 16.).

 

7. Lehet-e jogfosztottan és reménytelenül élni?

 

Ha nem csukjuk be szemünket, látjuk, hogy lehet, de vajon érdemes-e?  Ha az élet szentség, az élet megrövidítése merénylet ember és Isten ellen.  Vajon mit jelent az élet tisztelete és az életlehetőség rombolása?  Mi a tét annak a szemében, aki a lelkekben dúl, és annak számára, aki a rombolás következményeit elszenvedi?

 

Az értelem valós jelentéssel akkor telítődik, ha cselekvésben jut kifejezésre.  Utóbbihoz hit szükséges, viszont a hitnek is vannak korlátai, talán éppen azért, mert nincs ember, akinek a hite ne lenne tökéletlen.  E belátás révén messze jutottunk a felvilágosodás derűlátásától, miszerint aki mer gondolkodni, az nincs elzárva attól a lehetőségtől, hogy bekapcsolódjék a közös akaratképzés és a szabadság megteremtésének folyamatába.

 

Az embernek talán nem adatik több, mint az igazságkeresés.  Ha azonban lehetővé válik a lelkiismereti szabadság gyakorlása, akkor van esély az emberi méltóság tiszteletére.  Innét nézve még hangsúlyosabb az a követelmény, hogy nem élhetünk igazsághiányban.

 

Olyan társadalomban, ahol polgárok kisebb vagy nagyobb csoportjai meg vannak fosztva az emberhez méltó élet folytatásához szükséges anyagi és eszmei javaktól, senki nem lehet szabad.  Az emberi jogok nemcsak az azokat gyakorolni képes polgároknak, hanem a társadalom peremén élőknek is kijárnak.  Máskülönben az alul lévők nemcsak jogaiktól lesznek megfosztva, hanem még a remény és vigasz lehetőségétől is.  Súlyos a felelőssége azoknak – mindannyiunknak –, akik ezt elnézik.

Monetáris vagy szociális unió?

Andor László, tanszékvezető egyetemi docens (Corvinus Egyetem, Gazdaságpolitika Tanszék)

Olaf Scholz belépője

A 2018-as év egyik gazdaságpolitikai meglepetését okozta Olaf Scholz német pénzügyminiszter azzal, hogy a Der Spiegel-nek adott interjújában támogatólag nyilatkozott a munkanélküli biztosítás koncepciójáról, amely mellett későbbi nyilvános fellépései alkalmával is kitartott. Mivel Franciaország, Olaszország és Spanyolország ezt a fajta reformot – mint a szolidaritás konkrét megnyilvánulását – régóta szorgalmazza, Scholz óvatos nyitása nagy jelentőséggel bír, és egyértelműen pozitív jelzés egy ilyen kardinális reform megvalósíthatósága szempontjából.

Scholz nemrég lett ugyan pénzügyminiszter, de nem új szereplő a berlini nagypolitikban: egy korábbi koalícióban a foglalkoztatási tárcát vezette. Azt követően Hamburg szociáldemokrata polgármestereként dolgozott. Amikor ez év tavaszán Berlinben hivatalba lépett, leginkább a folytonosságot képviselte elődjéhez, a keresztény-demokrata Wolfgang Schauble-hoz képest. Néhány hónap eltelte után viszont hirdetni kezdte, hogy az EU-nak szüksége van közös munkanélküli biztosításra, aminek kidolgozását francia kollégájával meg is kezdte.

Olaf Scholz előrelátó: tudja, hogy válságok a jövőben is lesznek, és akkor a szolidaritás felmutatására szükség lesz. Ennek hiánya a 2010-14-es válság idején jelentősen megtépázta az EU-ba való hitet és a Brüsszel-ellenes erők térnyeréséhez vezetett számos országban. Nem véletlen, hogy az elmúlt években a korábbi olasz pénzügyminiszter, Pier Carlo Padoan volt a zászlóvivője a miniszterek körében a közös munkanélküli biztosítás ügyének.

A német politikai elit – a közvélemény nagy többségével együtt – mind ez idáig ellenezte a hasonló, unión belüli transzferekhez vezető megoldásokat, különösképpen az eurózónában. Valójában Scholz most sem transzferről beszél, hanem arról, hogy a visszaeső gazdaságok kedvezményes hiteleket kapnának annak érdekében, hogy a munkanélküliek ellátását javítsák. Egy biztosítási mechanizmusnak többféle modellje is létezhet, a lényeg azonban az, hogy valamit kell tenni annak érdekében, hogy pénzügyi válságok idején az eurózóna a gazdasági és szociális dezintegráció felé vegye az irányt.

 

Hosszú út a munkanélküli biztosításhoz

A közös európai munkanélküli biztosítás nem új történet. Már a hetvenes években, amikor az első koordinációs kísérlet (az ún. valutakígyó) szétzilálódása után a brüsszeli vezetők végiggondolták a fenntartható monetáris unió kérdését, megfogalmazódott, hogy a munkanélküliség kezelésére is kell egy uniós szintű válasz. Az ún. Marjolin-jelentés (1975) egyértelműen jelezte a munkanélküli biztosítás szükségességét, amit megerősített az EU költségvetéséről szóló MacDougall-jelentés (1977) is.

A kilencvenes évek elején, a Maastrichti Szerződés időszakában is készültek tanulmányok, amelyek elmagyarázták az automatikus stabilizátorok fontosságát – utalni lehet Jean Pisani-Ferry és Alexander Italianer közös művére (1994). Politikai okokból azonban ez a pillér nem került be az építménybe, ami a legutóbbi válság idején megbosszulta magát.

Ahogy mélyült az Európai Unió válsága 2010-11-ben, sok számítás készült, amely azt bizonyítja, hogyha lett volna ilyen mechanizmus, akkor az eurózóna sokkal hamarabb fellendült volna, és az egész válság szociális költségei is sokkal kisebbek lettek volna. Az Európai Bizottság több szakértőt is felkért az elemzésre és a megoldások felvázolására, így például Sebastian Dullien-t, akinek könyvét a közös európai munkanélküli ellátásról a Bertelsmann Alapítvány adta ki. Dullien egy olyan alapot képzelt el, amelyben minden európai dolgozó részt vesz, és ha valaki munkanélkülivé válik, akkor először innen kap támogatást, amit a tagország kiegészíthet vagy időben meghosszabbíthat.

2014-16 között a brüsszeli CEPS intézet vezetésével egy konzorcium modellszámításokat készített, és arra az eredményre jutott, hogy a tagállami biztosítási rendszerek viszontbiztosítására lenne szükség. Tehát az EU-szint nem lenne folyamatosan jelen, viszont jelentősebb válságok esetén belépne mint kiegészítő finanszírozó (a konjunktúra idején felhalmozott alapok felhasználásával). Egy harmadik megközelítés, amelyet az Európai Parlament két képviselője, a német Jakob von Waizsacker és a spanyol Jonas Fernandez szakértők bevonásával készített, és kisebb részben tényleges transzferek, nagyobb részben viszont kölcsönök segítségével oldaná meg a növekvő munkanélküliséggel szembesülő tagországok támogatását.

 

Juncker eurózóna-költségvetése

Az, hogy az Európai Bizottság az idén májusban közzétett hosszú távú (2021-2017-es) költségvetési tervezetben  kezdeményezte az eurózóna fiskális kapacitásának létrehozását, elméletileg akár kedvezhet is a közös munkanélküli biztosítás (vagy viszontbiztosítás) létrehozásának. Ez azonban nem ilyen egyszerű.

Az EU költségvetésének ez idáig kevés köze volt az integráció monetáris oldalához. Az egységes valuta bevezetését lehetővé tevő Maastrichti Szerződéstől (1992) fogva hosszú időn át tartotta magát az a koncepció, hogy a valutaunió nem von maga után fiskális uniót, s ezért nem igényel újabb költségvetési eszközöket. Ez a tétel dőlt meg – legalább is elméleti síkon – 2012-ben, amikor az Európai Tanács, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az eurócsoport elnökei jelentést tettek közzé a monetáris unió (EMU) elmélyítéséről, és abban szóltak nemcsak a bankunió, hanem a fikális unió szükségességéről is.

A 2012 óta eltelt hat év során a bankunió részben megvalósult, az EU kilábalt a recesszióból, és már a harmadik (utolsó) görög pénzügyi mentőakció is lezárult. Fiskális unió tekintetében azonban nem történtek konkrét (tehát politikai) lépések, miközben rengeteg elemzés készült és vita zajlott a kockázatmegosztásról és a lehetséges költségvetési eszközökről. Az igazság pillanata most eljött: az Európai Bizottság az EMU fiskális kapacitásának kérdését összekötötte az új, tehát 2020 után életbe lépő hétéves költségvetési keret (MFF) tárgyalásával.

Az MFF-javaslatban 25 milliárd eurós tétellel szerepel egy program a tagállamokon belüli gazdasági reformok támogatására (Reform Support Programme), megemlítve, hogy a reformok tartalmához az Európai Szemeszter ajánlásai jelentik az orientációt. Ez két ok miatt problémás. Egyrészt, mert a valutaunióval összefüggő nehéz helyzetek, amelyek közösségi támogatást indokolhatnak, elsősorban nem strukturális jellegűek, hanem a gazdasági-pénzügyi ciklusokhoz kapcsolódnak. Tehát elsősorban nem szerkezeti reformok központi támogatása hiányzik a rendszerből, hanem a pénzpiaci bizalom és a makroszintű kereslet ingadozásának ellensúlyozása. Másrészt: még akkor is, ha a strukturális reformok tartalmát sikerül helyesen megállapítani, valószínűtlen, hogy ezeket a reformokat egységesen be lehet árazni, és Finnországtól Portugáliáig, Írországtól Bulgáriáig egységesen alkalmazni.

A másik eszköz, amely a javaslatban szerepel, a beruházások folyamatosságát hivatott segíteni, mégpedig legfeljebb 30 md euróval (European Investment Stabilisation Function). Ez azonban nem transzfer, hanem hitel lenne, a válság idején megemelkedő kamatok finanszírozására. Ez a gondolat egy valóban hasznos funkciót szolgálhat, ám itt is sok a kérdőjel. Egy nagyobb válság idején a beruházások átprogramozása mindenképpen napirendre kerül, ami időt igényel. Egyes gazdasági szereplők közben átalakulhatnak, vagy akár el is tűnhetnek. Másrészt a beruházástámogatás, ha meg is ment néhány kiemelt projektet, az területi értelemben valószínűleg koncentrált, tehát – a tagországon belül értelmezve – aszimmetrikus segítséget tud nyújtani. Át kellene tehát gondolni, hogy milyen állami funkciók legyenek jogosultak támogatásra egy ilyen stabilizációs alapból, és mennyiben hasznos egy ilyen funkció tényleges transzferek nélkül.

 

Mi mindent kell stabilizálni?

A közgazdasági érvek a fenntarthatóság, a prosperitás és a szolidaritás érdekében indokolják a fiskális unió felé történő elmozdulást. Ha azonban az EU az eurózóna stabilizálására fiskális kapacitást épít ki (vagy épít be az MFF-be), annak kell, hogy legyen gyors, keresleti oldali hatása, elérve minél több, a válság által nehéz helyzetbe hozott személyt. Ennek a kritériumnak megfelel az eurózóna-szintű munkanélküli biztosítás (vagy viszont-biztosítás) koncepciója.

Akár az MFF részeként, akár azon kívül hozna létre az EU egy munkanélküli biztosítási alapot, az nagy gazdasági visszaesések (aszimmetrikus sokkok) esetén kisegítené a tagországok munkanélküli biztosítási forrásait, ahogy az pl. az Egyesült Államokban is történik. Olyan költségvetéshez kapcsolódó eszköz jönne létre, amely elősegíti a tagországok közötti kockázatmegosztást, és ezáltal a gazdasági, szociális és intézményi stabilitást az EU-ban (különösképpen az eurózónában). A stabilizáció lényege ez esetben nem más, mint a divergencia (centrum és periféria közötti távolodás) megakadályozása válságok idején.

Az eurózónán belüli centrum és a periféria közötti divergenciát jól mutatja a 2013-ban bevezetett, s a Juncker vezette Bizottság által a Szociális Jogok Európai Pillére keretében « újrafeltalált » szociális eredménytábla. Ez alapján nyomon követhető, hogy milyen szélesre nyílik az olló a mag- és peremországok között olyan mutatók tekintetében, mint a munkanélküliségi ráta vagy a jövedelmi egyenlőtlenség. Persze, az eredménytábla csak megmutatja, de nem orvosolja a problémákat – ahhoz új fiskális eszközök (ideális esetben: automatikus stabilizátorok) is kellenek majd.

Az EU-szint belépése a munkanélküli biztosításba háromszoros stabilizáló hatással járna. Egyrészt stabilizálná a fizetőképes keresletet (és így a gazdaság növekedését) azokban az országokban és régiókban, amelyek – pl. fiskális kiigazítás miatt – átmenetileg recesszióba kerülnek. Másrészt segítene stabilizálni a szociális helyzetet az érintett övezetekben, megakadályozva (de legalább fékezve) a szociális divergenciát, amely a szegénységi mutatókkal vagy jövedelmi egyenlőtlenséggel mérhető. Továbbá: a gazdasági és a szociális mellett beszélhetünk intézményi stabilizációról is. Ez azt jelenti, hogy az EU fiskális szabályai könnyebben érvényesíthetők, ha azok negatív szociális és reálgazdasági hatásait közös eszközökkel mérsékelni lehet.

 

Fiskális kapacitás -- magyar szemmel

Bár Magyarország nem része az eurózónának, cseppet sem közömbös számunkra, hogyan alakul a gondolkodás és a döntéshozatal a GMU fiskális kapacitása tekintetében. Számunkra különösen fontos, hogy mire Magyarország az euró bevezetéséhez eljut, addigra a rendszer stabilabbá, kiegyensúlyozottá váljon, olyan anomáliák nélkül, mint az elmúlt évek « görög válsága ». Hazánk, sőt az egész régió érdeke továbbá az, hogy amennyiben az EU külön fiskális kapacitást hoz létre a következő időszakban, azt ne a hagyományos kohéziós eszközök rovására tegye, hanem azokat kiegészítve.

A jelenlegi MFF-javaslat egyik kritériumnak sem felel meg. Önmagában az, hogy az EMU fiskális kapacitását az egész EU költségvetésébe integrálja, nem okozna nagy gondot. Az euró a Szerződés szerint az EU egészének a valutája, és a brit kilépés után Dánia marad az egyetlen tag, amely nem vállalt kötelezettséget az euró bevezetésére (noha mint egyetlen ERM-II-tag, közgazdasági értelemben közelebb van az eurózónához, mint például Svédország vagy Lengyelország). A gondot az okozza, hogy az eddig látott javaslat – mérete és jellege miatt – inkább csak egy szimbolikus lépésnek tekinthető, amit Wolfgang Munchau, a Financial Times szakírója joggal nevezett homeopátiás eszköznek, miközben kiszorítja a hagyományos kohéziós költségvetés egy részét.

Ami pedig a munkanélküli biztosítást illeti: több modell közül lehet választani, de valamelyik irányban el kell indulni. Ez részben a valutaunió fenntarthatóságáról szól, de ugyanennyire a „szociális Európa” hitelességéről is. Ha az utóbbi csak egy jelszó, amit nem támogatnak konkrét eszközök és garanciák, az EU-ba vetett bizalom megint könnyen megrendülhet újra. A közös munkanélküli biztosítás kérdése a közelgő EP-választás egyik fő témájává is válhat emiatt, és nem is csak az eurózónán belül.

 

Ajánlott irodalom

Olaf Scholz interjúja a Der Spiegel-ben (2018)

http://www.spiegel.de/international/germany/interview-with-finance-minister-olaf-scholz-a-1211942.html

 Pier Carlo Padoan cikke a The Guardian-ban (2015)

https://www.theguardian.com/commentisfree/2015/jun/10/russels-bail-out-jobless-european-union-unemployment

 Andor és Pasimeni rövid írása (2016)

https://voxeu.org/article/unemployment-benefit-scheme-eurozone

 

Andor László hosszabb tanulmánya a témáról (2016)

https://izajoels.springeropen.com/articles/10.1186/s40174-016-0060-7

 CEPS—dosszié a témáról (2016)

https://www.ceps.eu/content/european-unemployment-insurance

 Sebastian Dullien e-book (2013)

https://www.bertelsmann-stiftung.de/en/publications/publication/did/a-european-unemployment-benefit-scheme/

 Bruegel „Do it yourself European Unemployment Insurance” (2014)

http://bruegel.org/2014/09/do-it-yourself-european-unemployment-insurance/

 von Weizsacker – Fernandez nevével fémjelzett javaslat (2017)

http://www.fes-madrid.org/media/2017_FESpublicaciones/Arbeitslosenversicherung_doc.pdf

 Italianer and Pisani-Ferry klasszikus tanulmánya (1994)

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-1-349-23438-7_11

Új bort új tömlőbe! (Második beköszöntő)

 

2017. február 28-án indult útjára a Köz3 Blog. a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaság- és Közpolitika Intézetének blogja.  Bár az eszmecsere elkezdődött, ez úton újabb kísérletet teszünk a blog animálására.  Ennek apropója egyebek mellett a főszerkesztő személyében bekövetkezett változás.

 

Utolsó bejegyzésünk 2017. októberéből származik, van tehát mit megújítani.  Az alapító főszerkesztő, Piroska Dóra beköszöntőjét azonban változatlanul érvényesnek tekinthetjük:  „Célunk, hogy igényesen, de röviden és érdekesen számoljunk be az Intézetünkben folyó kutatásokról és a kutatóink érdeklődési körébe sorolható tudományos újdonságokról. … a Köz3 Blog a tudományos ismeretterjesztést, a gazdasági és politikai folyamatok elméleti igényű elemzésének népszerűsítését tűzte zászlajára.“

 

Érdemes a Köz3 Blogban szakmai témákra összpontosítani, de egy blogba színes hírek is beleférnek, amelyek velünk, az Intézet munkatársaival történtek.  Sőt, akár reményeinket, vágyainkat is megoszthatjuk a nyilvánossággal, vagyis hogy mi fog velünk történni.  Most, hogy egyetemünk elindul azon az úton, amelynek a végén magánegyetemmé válik, új lehetőségekkel találkozunk, és persze aggodalmak is vannak bennünk.

 

Jó lenne, ha a blogunk felületét egyebek mellett arra is lehetne használni, hogy itt is diskurzus folyjék az átalakulás kérdéseiről, arról, hogy milyen egyetemet szeretnénk.  Ne várjunk arra, hogy a felülről és kívülről meghozott döntések tárgyaivá váljunk!  Megkísérelhetjük, hogy magunk is alakító társai legyünk az elkezdődő folyamatnak.

 

Az, hogy hangunkat hallassuk, annál is fontosabb, mert a tét nagy: az ország egyetlen intézménye vagyunk, ahol a közgazdaság-tudományt önálló egyetemi karon művelik.  Ne hagyjuk, hogy a tudomány egy szűk látókörű üzleti modell áldozatává váljék!  Az, hogy így lesz-e vagy sem, rajtunk is múlik.

 

Deák Dániel, főszerkesztő

Miért érdemes Közép-Ázsiára figyelni? A Visegrádi országok kutatóinak műhelybeszélgetése a Budapesti Corvinus Egyetem Közép-Ázsia Kutató Központja rendezésében (október 26-27)

Krasznai Márton, Közép-Ázsia Kutatóközpont

Közép-Ázsia átalakulás előtt áll. Kína Öv és Út Kezdeményezése komoly gazdasági, politikai, biztonságpolitikai változásokat indított el a térségben. Ezen folyamatok alapos elemzése hozzásegítheti Magyarországot és az Európai Uniót annak jobb megértéséhez, mennyiben segítheti vagy hátráltathatja a Kezdeményezés saját stratégiai céljai elérésében, legyen szó befektetés-, kereskedelem- vagy biztonságpolitikáról. Többek között e folyamatok vizsgálatára jött létre 2016 végén a Budapesti Corvinus Egyetem a Közép-Ázsia Kutató Központja.

Tovább

A munkaügyi és szociális területek felemás átalakulásáról - könyvismertető poszt

Neumann László, Munkagazdaságtan Központ

Delteil, V. – Kirov, V. (eds.): Labour and Social Transformation in Central and Eastern Europe : Europeanization and beyond (Routledge, London, 2017)

A kötet szerkesztőinek bevezetője azzal az implicit kérdéssel indít, hogy miért nem valósultak meg a rendszerváltás és az európai uniós csatlakozás idején megfogalmazódott remények, a közép-kelet-európai régiónak miért nem sikerül felzárkóznia a nyugat-európai országokhoz. Lehet, hogy a miértekre nem sikerül kielégítő választ adniuk, a diagnózisuk és magyarázataik mégis figyelemre méltóak. 

Tovább

A mikroszimulációról

Takács Tibor, Gazdaságpolitika Tanszék

A mikroszimuláció hatásos döntéstámogató és elemző eszköz lehet, de, mint minden modelltípusnál, az egyes alkalmazások során ennél is komoly problémákkal kell megbirkózni.  A mikroszimulációs modellek esetében a problémák többnyire gyakorlati jellegűek. Nemzetközileg nagy tekintélyű mikroszimulációs modellezők gyakran nagyvonalúan megelégednek azzal, hogy a makroillesztést – azaz a kiinduló mikroszintű adatokból készíthető aggregátumok makroadatokhoz való igazítását –  csak az outputokra végzik el.  Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy a modellezéshez használt mikroszintű, mintavételen alapuló adatállomány reprezentativitása nem teljesül okvetlenül a különféle vizsgálatok tárgyát képező mutatókra, a reprezentativitást csak demográfiai szempontból biztosítják. A mikroszintű adatokon végzett modellszámítások eredményeiből számítható aggregátumoknak összhangban kell lenniük a makroszintű mutatókkal: ha azok már rendelkezésre állnak, akkor a tényadatokkal, ha a modellezők makroszintű előrejelzéseket is készítenek, akkor azokkal.

Tovább

Beköszöntő poszt

Kedves Olvasó!

 

Örömmel írom, hogy ezennel elindítjuk a Budapesti Corvinus Egyetem, Közgazdaságtudományi Karán működő Gazdaságpolitika és Közpolitika Intézet Köz3 blogját. Célunk, hogy igényesen, de röviden és érdekesen számoljunk be Intézetünkben folyó kutatásokról és kutatóink érdeklődési terébe tartozó tudományos újdonságokról. Célunk az is, hogy bemutassuk tudományos vizsgálódásaink közpolitikai érvényességét az érdeklődő olvasóközönségnek. Vagyis a Köz3 blog a tudományos ismeretterjesztést, a gazdasági és politikai folyamatok elméleti igényű elemzésének népszerűsítését tűzte zászlajára. A bejegyzéseket a tanszékek munkatársai készítik.  

Jó olvasást kívánok!

Piroska Dóra

 A Köz3 blog főszerkesztője

süti beállítások módosítása